Mi a szerepe napjainkban a tanárnak? Az bizonyos, hogy a XXI. századra, az internet és a digitalizáció korára a szerepkörök jelentősen megváltoztak, és amennyiben ehhez a pedagógusok nem alkalmazkodnak, a diákok tanulásélményei szenvedik ennek kárát. Nem állhatunk ki a katedrára, hogy frontális módon leadjuk számukra a tananyagot, hiszen manapság már minden információ megtalálható az okostelefonjukon, az interneten. A tanár ebből kifolyólag inkább egyfajta tanulásszervezői feladatot lát el, s mint olyannak – meglátásom szerint – középpontba kell állítania az élménypedagógiát.

Hogyan máshogy érhetné el a tanár, hogy a diákok élvezzék az órát, mint úgy, hogy hogy olyan eszközöket használ fel a tanításhoz, amelyet a gyermekek ismernek és szeretnek. Egy XXI. századi tanárnak haladnia kell a korral, és nem azt az instrukciót kell kiadnia, hogy mindenki kapcsolja ki a telefonját, és tegye a táskája mélyére, hanem éppen ellenkezőleg! Mindenki vegye elő az eszközét, a tanár pedig építse eköré a feladatokat, így pedig a tananyagot a diákok is hozzájuk közelebbinek és szerethetőbbnek érzik majd.

Mivel az általunk tanítandó digitális generáció már beleszületett az internet világába, így valóban preferálják a hálózatszerű gondolkodást, amelyhez a konnektivizmus

 tökéletes megoldásokat nyújthat. Egy-egy telefonon megoldandó feladatoknál egyik linkről a másikra juthatunk, vagy QR-kódos kincsvadászatra indulhatunk, de a diákok mindenképpen tudnak majd reflektálni az iskolán kívüli életre is.

A XXI. századi tanár tudja, hogy a diákok leginkább akkor sajátíthatják el a tudást, ha úgy érzik, közük van hozzá, ha magukénak érzik, ha megtapasztalják. A behaviorista pedagógia lehetőségek halmazát tárja elénk. A magyar irodalom tanításában például hatalmas segítséget nyújthat a drámapedagógia. Talán akkor tudnak majd leginkább elgondolkodni azon, hogyan érezhetnek, gondolkodhatnak egy mű szereplői, ha azt „színpadra” kell vinniük. Ahhoz, hogy hitelesen el tudják játszani a szereplőt, előtte azonosulniuk is kell vele.

A tanár célja azonban az, hogy a diák agyában hosszútávon megmaradjanak a tanultak, ehhez pedig szükséges a kellő gyakorlat. Ha a begyakorlás fázisát otthonra adjuk ki házi feladatként, akkor a XXI. század tanárai máris előnyben vannak. A hagyományos házi feladatok ugyanis azt a veszélyt rejtették, hogy a diák nem tudja, mikor hibázik. Ezzel szemben a Redmenta weboldalon kiadott házi feladatnál a tanár be tudja állítani, hogy csak a hibátlan feladatok küldhetők vissza, ebből kifolyólag a diák azonnal tudja, hogy valamit hibázott, és még otthon – még a számonkérés előtt – korrigálhatja hiányosságait.

Hiába gyakorolja be jó alaposan a diák az elsajátítandó ismeretet, ha nem tudja, neki ez a tudás miért válik hasznára. Valós élethelyzetekhez kell kötnünk az anyagot, hogy tudják, van haszna az információnak. Például amikor érvelni tanítjuk magyar nyelvtanból a gyermekeket, akkor valós problémákról vitázzunk, esetleg az osztályon belüli konfliktusokkal próbáljuk gyakorolni a vita és az érvelés technikáját.

Ahhoz, hogy a diák valóban úgy érezze, az életben való helytállásáért létezik az iskola intézménye, sok-sok fejlesztő, avagy formatív visszajelzésre van szüksége, amely minden esetben az egyéni sajátosságaira, lehetőségeire és képességeire reflektálnak. (Sajnos a jelen oktatási forma nem tudja nélkülözni a szummatív értékelést sem).